Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy kezdő legyes dilemmái, ill. „miből lesz a cserebogár”?

Kezdetnek egy „kicsit” visszaugranék az időben, horgászpályafutásom kezdetére, mivel nem vagyok már mai gyerek (a negyvenes éveim végét koptatom). A horgászat, vagy ahogy felénk mondták, a „peccőzés”, már iskolás korom előtt megfogott, köszönhetően az apámmal eltöltött horgászatoknak. Így, visszagondolva őrá, aki sajnos már nem él, teljesen világos számomra, hogy vonzalmamat a horgászat iránt és a természetszeretetet, ill. természet szemléletemet neki köszönhetem. Ez, a kora gyerekkori szenvedély későbbi életem során is megmaradt, sőt egyre mélyebbé vált. A hagyományos horgászmódszerek mindegyikét kipróbáltam az úszózástól a pergetésig. Meg kell jegyeznem, ezekből az igazi kedvenc ma is a folyóvízi úsztatás rakóssal. Már a gyerekkori horgászatoknak is volt egy fontos sajátossága, ami még élvezetesebbé tette a pecázást. Nálunk a hetvenes évek elején még nem sokan adtak ki pénzt botra és orsóra, maximum a zsinórt és a horgot vették meg boltban, ami akkoriban még nem is „horgászbolt” volt, hanem játékbolt, s az ottani kínálatban szerepeltek ezek a cikkek is. Ezután következett otthon a nagy munka, a pecabot és a rávaló felszerelés elkészítése.
A horgászat saját készítésű eszközzel volt igazán nagy szórakozás és élmény. S itt elérkeztünk a fontos összekötő kapocshoz az ifjúkori peca és a legyezés között.
A mai legyezésnél az átlag legyező a botot, az orsót, a zsinórt természetesen készen, boltban veszi, de a csali, azaz a műlégy elkészítése többnyire - magára valamit adó legyes horgásznál - saját kezűleg történik. Ma a legyek kötése, s a velük való horgászat idézi vissza azt az izgalmat, azt az örömet, amit anno a felszerelés sajátkezű előállítása, majd gyakorlati próbája adott.
 
A műlegyezés gondolata néhány évvel ezelőtt a munkahelyem kis folyóján, a Lajtán való pergetős domolykó horgászat közben vetődött fel. Nem mondom, hogy nem fogtam, de a látott halakhoz képest gyengének találtam az eredményt. Az egyik alkalommal egy ifjú lengetett a zsilip alatti szakasz sekély vizében állva. Lefelé dobált a folyás irányával megegyezően és onnan húzogatta vissza a zsinórját. Nem fogott túl nagy halakat, de két-háromdobásonként hala volt.
Ekkor döntöttem el, megpróbálom én is ezt a műfajt. Beszereztem irodalmat, szétnéztem a neten, s utánajártam, hogy lakóhelyem boltjában milyen eszközök érhetők el. Kaptam botot, orsót. Alátétzsinórt, legyező zsinórt, előkét, aprócikkeket, s néhány kész legyet a fővárosban vettem.
Az első próbálkozás az Ipolyon esett, az egyik „bogaras” kupa meglátogatásakor, ahova nejem is elkísért. Hát, nem voltam valami nagyon eredményes. Néhány legyet „eldurrantottam” a zsinór végéről, majd az egyik alkalommal, amikor a légy eljutott a vízbe, megelevenedett a zsinór. Rövid fárasztás után megvolt első műlegyező módszerrel fogott halam, egy kb. 30 centis süllőcske képében. Ezzel akkor be is fejeztem, mert a feleségem már unta a dolgot, s már halat is fogtam. A vízben állós módszert sajnos nem tudtam kipróbálni a Lajtán, mert amikor időm lett volna, rendszerint nem volt jó a vízállás. Ezzel a szezon véget is ért, azaz, mégsem.
Eljött a légykötés ideje…
Azaz csak jött volna, előbb ugyanis még be kellett szereznem a szerszámokat és a kötőanyagokat. Hát ez, bizony, nem egyszerű dolog! Kishazánkban a legyes kultúra nem rendelkezik többszázéves gazdag hagyománnyal, és erre szakosodott üzlet sincs túl sok. Így, nekem sem lévén más, egyszerűbb megoldás, irány „Mekka”! Itt ért az első csalódás, na meg a második is. A leggyakrabban használt horogtípusok közül csak néhányat kaptam, s a méretnél is kompromisszumot kellett kötnöm. A másik gondom a kötöző cérnánál adódott. Minden legyes internetes oldalon 6/0-ás és 8/0-ás cérnákról írtak, így én is így kértem. Nagy meglepetésemre közölték, hogy úgy nem ismerik, századmilliméterben mondjam, mit szeretnék!(?)
Na de ez sem szegte kedvem. Eldöntöttem, hogy kreatívan állok a kérdéshez, s a szükséges anyagokat máshol próbálom megszerezni, vagy más anyaggal helyettesítem.
Gyűjtöttem és gyűjtettem az ismerősökkel, rokonokkal mindenféle szőrt, tollat, fonalat, drótot, satöbbit. Vásároltam hobbyboltban, virágboltban, műszaki üzletben. Így lett légykötőanyag a nejem kiszuperált szilikon melltartópántjából, az elszakadt üveggyöngysorból, a csomagolóanyagnak készült műanyag habból.
Természetesen problémák, hiánycikkek most is vannak és lesznek is. De a dolog működik!
Minél nehezebb a megfelelő anyagok beszerzése, annál nagyobb az elégedettség a „mű” elkészültekor. Más kérdés, mit hoz, ill. fog majd a használat során.
 
S itt szeretnék röviden néhány gondolatot arról is „képernyőre vetni”, mi is adta a motivációt az írásra. Amikor belevetettem magam ebbe a műfajba természetesen már voltak róla információim, ismereteim, de ezek csak felületesek voltak. Kezdőként szembe találkoztam rögtön egy sereg, számomra érthetetlen dologgal. Elsőként talán a szakkifejezéseket említeném. A legyezés, lévén angol találmány, ma is elsősorban az angol kifejezéseket használja. A fordítás gyakran még szótárból sem megy, mert a keresett szó nincs benne, vagy olyan jelentése van, ami az adott témához egyáltalán nem passzol. A legyezők, meglátásom szerint, még ma is egy kissé misztifikált és arisztokratikus kasztnak tűnnek. Ha valaki beleolvas például valamelyik legyes honlap fórumába, hát nem biztos, hogy egyből érti, miről is van ott időnként szó. Talán ez is az egyik lehetséges, de természetesen nem fő ok, hogy a műfaj napjainkban sem bír komolyabb tömegbázissal, népszerűséggel. Egy következő probléma, hogy a hazai kereskedelemben előbb és könnyebben jutok, mondjuk egy exkluzív Simms mellényhez, mint egy átlagos színű és megfelelő vastagságú kötöző cérnához.
Véleményem szerint, ha ezeken a dolgokon sikerülne egy kicsit javítani, talán több ember számára hozzáférhetőbbé válna a horgászatnak ez, az egyébként valóban nagyon szép ága. Bízom benne, hogy ezzel az írással egy apró lépést én már meg is tettem a kívánt cél irányába.
 
 
2007. november 25.
 
Ammonite